Szia!

A lírai én a saját boldogságát azzal magyarázza a költemény első felében, hogy megvan mindene, nem kell nélkülöznie.
Nemcsak a létszükséglet feltételei, hanem esetleg luxuscikkek is, pl. telefon (ami akkor annak számított).
Azt is említi, hogy mint költőt, felismerik az utcán, tehát viszonylag híres ember a fővárosban.
Az erőteljes felsorolás, halmozás azt sejteti az olvasóval, hogy mindez mégsem okoz boldogságot, legfeljebb elégedettségérzetet. A boldogságot nem lehet listázni, az nem kézzelfogható dolgokon múlik.

A vers utolsó tíz sorában érkezik az ellenpont. A "de" kötőszó indítja a befejező szakaszt.
Mindene megvan a lírai énnek, ám egyetlen dolog hiányzik az életéből. Nem nevezi néven.
A "kincs" metaforát használja. Az olvasónak kell elgondolkodnia, hogy mire utal, mire céloz.
Hogy mekkora szüksége lenne rá, azt a jaj! felkiáltás, a "lázbeteg, gyötrődve, halálba hanyatlón,
porig égtem" kifejezések jelzik. Ezek mind boldogtalanságra utaló elemek.
Semmi, amit felsorolt, nem tudja pótolni számára ezt a hiányzó "valamit".
Ettől boldogtalan a lírai én.

A záró két sorban eszünkbe juthat a hit kérdése. Itthon van a világban, de már nincs otthon az égben.
Vajon elvesztette a hitét, vagy nem is volt neki? Nem lel üdvösségre, mert valami bűne van?
Talán ez okozza végeredményben a lírai én boldogtalanságát, ettől szomorú.

E költemény megírásakor (1917) Kosztolányi még nem volt öreg,
és a halálos betegsége is csak jóval később jelentkezett.